Mint derült égből a villámcsapás

Úgy érkezett meg hozzánk a Hiszti és a Dackorszak. Tudtam ,hogy nem ússzuk meg (miért is tennénk) és mi sem vagyunk kivételek, na de, hogy ilyen hirtelen jön arra azt hiszem nem voltam felkészülve. A kisangyal Maya ilyenkor átváltozik kisördöggé. Sír, lefekszik a földre, toporzékol, rosszabb esetekben sikít és üvölt. Én meg csak pislogok, hogy Jézusom Ő tuti, hogy az én gyerekem? Ilyenkor próbálok terelni, beszélgetni vele, vagy éppen felemelni a hangom ha már semmi nem használ. Közben pedig megszakad a szívem és sirhatnékom van, de nem teszem. Tanulunk most mind a ketten. Én türelmet, Ö pedig, hogy meddig mehet el. Nehéz időszak áll előttünk, de, hogy kicsit könnyebbé tegyem a dolgot, taktikázok.
-Figyelek a jelekre (már ha vannak) és megelőzöm
-Próbálok minnél kevesebb NEM-et mondani. pl: nem azt mondom, hogy Nem mehetsz ki a kerbe játszani, hanem azt, hogy ha megreggeliztél kimehetsz a kertbe játszani. Általában bejön.
-Előre figyelmeztetem. pl: szólok, hogy még picit játszhat, de aztán megyünk aludni.
Ha ezen taktikák ellenére mégis bekövetkezik a dolog akkor azt próbálom kezelni és megszüntetni. Nehéz, be kell, hogy valljam. Főleg ha már mindet kipróbáltam és mégis kudarcba fulladt a dolog. Ilyen szerencsére még csak egyszer volt.
Szóval most gyűrjük egymást az én kis Angyalommal